7.fejezet.~Miért?

Sziasztok ! Újra itt , egy friss fejezettel!:)

Előző fejezetnél 4 kommentárt kaptam , köszönöm őket , remélem , hogy ide is összegyűlik pár darab:$

Ajánlott zene : One Direction - I wish

Jó olvasást! Következő rész: Holnap után!!:)

7.fejezet.

.

Nem kellett volna tegnap kimennem abba a parkba ... Ismét egy rossz döntés.

Mikor onnan hazaértünk szinte beájultam az ágyba annyira rosszul lettem és egy köhögő roham jött rám .Azt hittem kiköpöm a tüdőmet.Szörnyű volt .

De túléltem.

Abban a pillanatban azt hittem , hogy most jött el az Én időm , de nem , mint látom Isten minden áron azt szeretné , ha szenvedjenek a család tagjaim miattam.

Én viszont nem szeretném ezt a sorsot nekik , hogy miattam történjen ez a sok rossz velük , nem érdemlik meg.Ők igazán jó emberek , ellentétben velem.

Lassan , nyöszörögve kezem segítségével ülő helyzetbe tornáztam magam az ágyon.

Kicsit szédültem , de egészen elviselhető volt ez az enyhe zavar a fejemben.A szobában félhomály uralkodott, a hold besütött az ablakon.Még egy nap eltelt amit végig feküdtem.

Egyik lábamat kiemeltem a takaró alól , majd a másikat.Ha már ma az ülés is nehezemre esik , és ezek a teljesen természetes mozdulatok, mi lesz holnap? Már járni sem fogok tudni?Ismét ez a bizonytalanság.

Kezeimmel löktem egyet magamon , hogy sikerüljön  felállni.

Mikor már a talpamon álltam eltöltött egy kis büszkeség ,állni még tudok.

Lábaimat egymás után rakosgattam előre , és mentem.

Elhagytam a szobámat , és lementem a nappali felé , mert hangokat hallottam onnan.

Betekintettem a tágas szobába , nem mentem be telesen , csak épp , hogy beláttam.

Anyu háttal nekem , arcát kezeibe temetve sírt a kanapén.

- Miért? - hallottam meg halk sóhaját . - Miért pont az én kisfiam?

Szóval már megint miattam sír.Talán Én vagyok az egyetlen ember , aki minden egyes mozdulatával fájdalmat okoz annak akit a legjobban szeret.

Egy szerencsétlen, béna vagyok!

Miért nekem kellett ezt a sorsot kapnom? MIÉRT?

Nem bírtam tovább uralkodni magamon, egy vastag könnycsepp gördült végig az arcomon.Nem szerettem volna tovább leskelődni Anyukám után, így inkább visszapártoltam a szobámba.Lerogytam az ágyamra , és sírtam, sírtam mert ezt én már nem bírom.A lelkem teljesen szét van szaggatva ! Nem bírom tovább !

Ezt a háborút elvesztettem, mondjuk általában minden háborút elvesztek.Elegem van a szenvedésből, elegem van a betegségből, elegem van az életemből. Elég volt, talán most már az öngyilkosság lenne a legjobb megoldás.

Hmm.. Avagy mégsem!Úgy is nemsokára elvisz ez az egész ... Ebben én már nem kerülök ki győztesként,Én már csak a vesztes lehetek.Erről az ön gyilkosságról mindig az egyik osztály társam jut eszembe, akit ha bármi rossz ért öngyilkos akart lenni.De az én okom teljesen más, nem egy pitiáner 1-es matematikából, hanem egy daganat, egy nagyon rossz indulatú daganat. 

Nem akarom ezt már tovább ragozni, egyrészt azért, mert már nem vagyok erre képes, más részt pedig, sosem voltam jó nyelvtanból.

Becsuktam a szememet, és próbáltam semmire sem gondolni, de ez nem sikerült.

Bármennyire próbáltam kiűzni gondolataim közül Édesanyám rázkódó testét a sírástól, nem ment.

Túl sok nekem, nem akarok tovább szenvedni ...

Hátradőltem az ágyamon, és magamra húztam a takarót.

Zayn múltkor azt mondta, hogy a remény sosem hal meg . Ez igaz, de az én esetemben remény? Egy cseppnyi sincs.Az orvosok szín tisztán a szemembe mondták: Heteim vannak hátra.

Így élni? Tudatában lenni annak a ténynek, hogy az életed már egy falatnyit sem ér? Különösen erősnek kéne lennem ahhoz, hogy ezt túléljem, míg el nem jön a beteljesülés, igen erősnek..

De Én nem vagyok erős, sőt ... Kimondottan gyengének mondanám magamat.Igaz, eddig kihúztam egy halálos betegséggel a lelkemben, és testemben is egyaránt, de akkor is!Én állítom, hogy vannak nálam sokkal erősebb, és kitartóbb emberek.Vannak akik túlélik a rákot, de vannak akik nem.

Ha a statisztikát nézem, akkor úgy mondanám az esélyem a túlélésre megüti a 0%-ot.

Vannak akik makacsul állítják, hogy erős vagyok, túlélem, mint például itt van Louis, aki rútul bízik bennem, és abban, hogy megélem .

- Louis! - mondtam ki hangosan a nevét , majd megfordultam az ágyon, és a párnába nyomtam a fejemet.

Ismét sírni kezdtem. Muszáj volt kiadnom magamból a feszültséget.Zokogtam, zokogtam amíg csak lehetett, és talán zokogni is fogok.Nekem elég volt! Elég volt! Talán örök időkre!